~Az aggodalom nem képes megóvni bennünket a holnapi szomorúságtól, de meg tud fosztani minket a mai nap élvezetétől.
Fenn szobába már Harry várt, ült az ágyban és simogatta Puppy-t.
-Szia! Azt hittem, sosem jössz már.
-Bocsi. Mondtam, hogy eszek!-feleltem még az utolsó falton csámcsogva.-Figyu. Mondhatok valami?
-Persze.
-De ne akadj ki nagyon! Kérlek, és ne üss meg senkit!
-Ennyire durva?
-Hát attól függ, hogy nézed...
-Mondd már.
-Oké, de tényleg ne akadj ki. Én és Niall...szóval megcsókoltam. És ne bántsd, mert a én hibám és inkább engem utálj ne őt! Hülye voltam meg minden, várom a kritikákat és az ordítozást, belátom, nem kellett volna, de gondoltam inkább elmondom, mithogy utólag derüljön ki...-csodáltam, hogy egy szótsem szólt, de láttam rajta, hogy ideges. A fogait és az öklét összeszorította és ennyi. Vett egy mély levegőt és megszólalt:
-Megmondom, hogy nem örülök neki és mérges vagyok. De díjazom, hogy elmondtad. Nem fogok kiabálni meg semmi, mert fölösleges, de haragszom rád...-próbáltam megölelni de eltolt magától.-Bocs, de most ne.
Kisétált a szobából én pedig leborultam az ágyra. Egész este csak bőgtem. Végül órát aludhattam, hajnali 4-kor kisírt szemekkel keltem. Puppy mellettem aludt az ágyban. Amikor felemeltem a fejem, rögtön felébredt és farokcsóválva nyalogatta az arcom. Totál kész voltam, teljesen összetörtem.
Fél óra gyötrődés után felhívtam Dorothy-t, hogy jöjjön át, mert kikészülök.
-Mivan dilóó? - vette fel álmosan a telefont.-még csak fél 5...miért nem alszol?
-Megőrülök!! Gyere most azonnal, különben kiugrok az ablakon!!
-Nehogy!! Felöltözök és megyek is!
Szerintem 3 perc alatt át is ért, ami általában 15 perc neki. Tiszta piros fejjel, leizzadtan rontott be a szobába. Egy szót se szóltam, már rámtört a sírás. Odajött hozzám és szorosan átölelt. Telebőgtem a kedvenc pulcsiját.
-Stay Strong!-ennyit mondott a félórás beszámolóm után. Egyetlen mondatot.-Figyelj, nekem mennem kell a suliba, mert 0. órám van, de délután beszélünk, oké?
-Oki. Szeretlek! Várj, nem láttad Harry-t?
-Nem figyeltem. De lehet a nappaliban van. Mintha ott feküdt volna valaki a kanapén.
-Köszi.-végig néztem utána, ahogy kilép az ajtón. Még intett egy utolsót és becsukta Újra az ágyra rogytam és bámultam a plafont. Végül összeszedtem a bátorságom és lementem a nappaliba. Hazza a kanapén feküdt de az arcát nem láttam, mert a párnába temette. Halkan odaosontam és leültem a kanapé szélére, a hasához. Felemelte a fejét. Vagyis nem aludt. A hátára fordult, hogy a szemembe tudjon nézni. Olyan szúrós tekintete volt, hogy nem bírtam állni. Ráborultam a mellkasára és teli torokból ordítottam egyet. Beledöngöltem a fejem és bőgtem. Mint egy óvodás. Bár örültem, mert feljebb csúszott és simogatni kezdte a hajam. Komolyan jól esett ez a vígasztalás, vagyis én annak vettem. Többet ért minden szónál.
-Minden oké?-szólalt meg végül.
-Nem. Tönkretettem mindent!-törtem ki hisztérikusan, közben felemelkedtem a mellkasáról és megdörgöltem a szemem.-Kész hülye vagyok!
-Gyere ide!-kinyújtotta a kezét, közelebb húzott és magához ölelt. Már nem sírtam, csak kicsit rázkodtam a hüppögéstől és a szipogástól. Elöntött a melegség és elmosolyodtam.
-Mit mosolyogsz?
-Téged. Hogy megvígasztalsz, pedig most gondolom a falnak mennél tőlem...
-Lehet, hogy a falnak mennék, meg kitépném a hajam szálanként, de mégiscsak a barátom vagy. És a barátoknak ez a feladata és az mellet még...vagyis már nem tudom.
-Először is, ne bántsd a cuki fürtöcskéidet,-megborzoltam a haját- másodszor én se tudom, mi van. Épp ezt akartam megbeszélni. Béke vagy...vagy vég...vég...nem tudom kimondani. Utálom ezt a szót!
-Énis. Én azt mondom...tartsunk szünetet. Pihentessük a dolgot, tisztázd Niall-el mi történt és stb. Lógj egy kicsit a lányokkal, mostanában alig vagy velük. Sajnálom.
-Szerintem is így a legjobb. De még valami...-még adtam neki egy búcsúcsókot, aztán az ígéretemet betartva hívtam Austin-t.
-Vége.
-Vége?
-Igen, vége. Csak szólni akartam, mert megígértem.
-Köszönöm. Képzeld, Phoebe ma jön haza!
-Ó de szupi! Ma suli után benézek akkor. Még nem volt szerencsém beszélni vele. Szia!
-Szeretlek!-döbbenten raktam le a telefont. Szeretlek? Még kb. 1 hete ismerjük egymást és szerintem max. 3-szor találkozhattunk. Oké Austin, a te dolgod.
*kirándulás a cserediákokkal*
A készülődés kész rémálom volt! Tiszta karikásak, vörösek a szemeim, még a vak is látja, hogy egész este bőgtem. Másrészt nem találtam egy normális ruhát. Van egy csomó, de egyik sem passzol. Aztán végre összekotortam egy úgy-ahogy normálisat, de ahhoz meg nem találtam cipőt. Már korán reggel tiszta idegbeteg voltam. Végül maradt egy csizma, de kár volt. A buszon belesült a lábam...a lányok látták, hogy valami nincs rendben, de azt is látták, hogy valamilyen szinten meg vagyok nyugodva.
-Na mivan, megbeszéltétek?
-Aha.
-És??
-Vége. De legalább tud róla Hazza.
-Szerintem így a legjobb.-simította meg a hátam Barby.-Minden oké lesz egyszer.
-Háát egyszer. De mikor van az az egyszer?? Már most őrülten hiányzik. Bár a helyében én is ezt tettem volna és megértem,amit érez.
-Nyugi. Mi itt leszünk melletted! Csak egy szavadba kerül és ugrunk!
-Köszönöm.
*másnap*
Reggel korán keltem, mert Austin hívott.
-Szia!
-Szia.-szóltam bele kómásan a telefonba.
-Hallod, ma hazajöhet Phoebe a kórházból. El tudnád hozni?
-Persze, de csak délután, mert suliba kell mennem. Majd felhívom.
-Oké, köszi Ronnie.
-Akkor majd talizunk! Helló!
A suliból Barby és Doroo társaságában indultam a kórházba. Phoebe már készen várt, a cuccait összepakolta, már csak a zárójelentésre várt.
-Szia Phoebe! Hogy vagy?
-Hali! Köszi, jól. Mindjárt mehetünk!-nem is kellett többet mondania, az orvos kijött az irodából, a kezébe nyomta a papírokat, rámosolygott és vissza is rohant.
-Na indulhatunk is! Nektek még nem is mutatkoztam be...Phoebe!
-Én Barby.
-Én Doroo!
-Na menjünk. Kint a kocsi, Harry dobott be minket.
Bepattantunk az autóba, de elég lassan haladtunk...Hazza feltünően lassan vezetett.
-Miért megyünk ilyen lassan??
-Háát...-nem mondta el. Kéészül valamire. Úgy érzem.-Nem akarok gyorhajtásért büntetést kapni...
-Hallod, 60-nal lehet menni és 20-szal megyünk. Ez nem normális...
-Igazad van, túl komolyan veszem. De...bemehetnénk valahova Twix-et venni.
-Te hülye vagy...komolyan egy csoki miatt akarsz megállni??
-De mindig van nálam és tegnap megettem az utolsót...
-Jólvan, menjünk.
Mire megvette azt a hülye csokit, elrepült egy óra. És Phoebe-t még mindig nem vittük haza.
-Bocs Phoebe, Hazza ilyen...-Hazza. Ez a szó mindig a múltra emlékeztet. Folyton elpirulok és a pillangók a gyomromban elébrednek. Reflexből megfogtam a nyakláncomat, amit tőle kaptam. Lehet, hogy nem vagyunk együtt, de sokat jelent nekem. Látták, hogy elmerültem a gondolataimba, úgyhogy megtörte Phoebe a csendet.
-Semmi gond, ráérek. Hogy van Austin, Hayley meg a többiek?
-Jól, téged vártak folyamatosan.
-Ja és...elfelejtettem megköszönni a segítséged. Meg a figyelmed, meg hogy megmentettél...
-Nincs mit.-szorosan megöleltem és egymás képébe vigyorogtunk.
-Mehetünk is!-pattant be Harry a kocsiba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése